A fa használata a régi korokban

Az alábbiakban nem a fa építészeti formai megjelenéséről szeretnék szólni, sokkal inkább arról, hogyan, milyen körülmények alkalmazták eleink ezt a mindenhol megtalálható, fontos építőanyagot.

Szerencsére rendelkezésünkre állnak igen pontos és részletes adatok a régi Magyarországról e tekintetben.

Már a középkorban is, de főleg a török dúlás ideje után igen szűkös volt a hazai erdőállomány épületfában. Az erdők vagy közösségi tulajdonban voltak – ez volt a ritkább – vagy magántulajdonban. A magántulajdonba beleszámított a királyi birtok ugyanúgy, mint a birtokosi, uradalmi erdő.

 A földbirtokos köteles volt a tulajdonában levő erőből épületfa céljára adni anyagot a birtokán élőknek – csakhogy…

Az igazán megfelelő fát a saját céljaira illetve eladásra tartogatta, ezért igen nagy támogatást kapott Mária Terézia azon rendelete, melyben kötelezővé tette a földfalú házak építését. Ez igazán az akkor gyakori tűzvészek megelőzése miatt volt fontos, de bizony az erdővel, és ezáltal igen nagy favagyonnal rendelkező tulajdonosaknak is ínyükre volt. A rendeletet még sokáig nem tartották be, ezt bizonyítja több – főleg felvidéki – város újabb és újabb ilyen irányú határozata.

Végül is ez vezetett a XVIII. században a földépítkezés (azaz a vályogházak, vertfalú házak) elterjedéséhez

A faanyagot a birtokosok az intézőkön, számvevőkön keresztül adták ki, de szigorúan meghatározták, egy – egy házhoz miből mennyit lehet kiadni. A jó minőségű, hosszú, nagy keresztmetszetű tölgyfagerendákat nagyon ritkán építhette be a köznép, ezeket vagy eladták, vagy a birtokos a saját építkezéséhez használta. Ne feledjük, ebben a korban épülnek azoknak a kastélyoknak, kúriáknak a százai, melyek még a mai nap is állnak (és nem csak a mai Magyarország, hanem a történelmi Magyarország területén).

A saját célra nem használt faanyagot adták ki a köznépnek, a kisbirtokosoknak. De meg volt határozva, hogy tölgyfát csak gerendának lehet kiadni, minden mást (tetőszerkezet, épületasztalos szerkezetek) csak fenyőből, vagy még gyengébb faanyagból készülhetnek.

A szakirodalom nem foglalkozik sokat ezzel, de nekem az a meglátásom, ennek tudható be az, hogy Magyarországon nem terjedt, nem terjedhetett el az - általam annyira kedvelt – „fachwerk” technikájú építészet. Pedig abban a korban ezerszámra telepítették be a hazánkba a németeket (szászokat, svábokat), akik logikusan magukkal hozták az otthoni építési technológiájukat, de nem tudták a megfelelő anyagot megszerezni hozzá.

Így egy-két (a XIX. században még létezett, feljegyzett) fachwerk ház kivételével nem ismert hazánkban ez az építési stílus.

Valószínű, hogy hazánkban az is a favázak eltakarására késztette az építtetőket, hogy nem voltak olyan szép szál, mutatós faoszlopok, fagerendák (a fenébe, ide majdnem egy csúnya szót írtam, de inkább körülírom) nagy mennyiségben, mint némethonban. Azaz nem volt rá mód, hogy válogassanak, hanem abból kellett építeni, amit kaptak.